A bebop vagy bop csírájának megjelenése Coleman Hawkins Body and Soul albumához köthető, amely komolyan inspirálta a Bird néven ismert Charlie Parkert. Parker, Dizzy Gillespie és Bud Powell karolták fel ezt a stílusirányzatot, és ezzel a dzsessz a tánczene fölé emelkedve egy virtuóz, (fehérek számára) kevésbé elérhető zenévé vált, mely inkább maguknak a zenészeknek szólt. A kisebb zenekar, gyors tempók és a harmonizációkon alapuló improvizációk látványosan megkülönböztették a bopot a szvingtől. New York pezsgő klubjai szolgáltak műhelyül a korai bebop zenészeknek, ahol a kialakult klasszikus felállás trombita, szaxofon, zongora, bőgő, dob lett.
A hard bop azzal próbálta meg a közönség számára is élvezhetőbbé tenni a zenét, hogy soul-os, gospel-es, blues-os – azaz afroamerikai – elemeket alkalmazott, szemben a cool jazz-zel, amely inkább európai hatásokat mutatott. A hard bop népszerűségének csúcsát az 50-es, 60-as években érte el olyan zenészekkel, mint Sonny Rollins, John Coltrane, Miles Davis, Art Blakey vagy Charles Mingus. Később a bop és hard bop követői, közöttük Miles Davis kialakították a modal jazz-t, amelyben a dal elemei sokkal szabadabban illeszkedtek egymáshoz mint korábban és gyakran csak a zongora és a basszus volt kötött, amire mindenki improvizált valamit a megadott hangnemben. A hard bop Hammond orgonára épülő ágát soul jazz-nek is nevezik.