Az 1930-astól az 1950-es évekig

Miközben a szóló egyre fontosabb szerepet kapott a dzsesszben a népszerű zenekarok mérete is egyre növekedett. A big band együttesek voltak a legnépszerűbb ebben a korszakban. A nagyzenekarok különböző dzsesszstílusokat játszottak. Egyesek, mint a Benny Goodman's Orchestra teljesen dzsesszesen játszottak, MÍG Glenn Miller's inkább kerülte az improvizásciós részeket. A legtöbb zenekar a két véglet között között helyezkedett el, s a szólók közben a háttérben többnyire tovább szólt a ritmus. Azonban szólót kerülő zenekarok is alkalmaztak dzsesszes vonásokat, például szaxofon betéteket, amelyekben a dallam improvizációnak tűnt.

A nagyzenekari dzsesszkorszak kulcsfigurái főleg a szervezők és zenekarvezetők voltak, többek között Fletcher Henderson, Don Redman és Duke Ellington, akit az amerikai zenetörténet legtermékenyebb emberének tartanak.

Mindeközben Louis Armstrong hatása egyre erősebb lett. Zenészek és zenekarvezetők, mint Cab Calloway majd később a trombitás Dizzy Gillespie és az énekes Ella Fitzgerald is csatlakoztak a halandzsás stílusú énekesek táborához. Emellett olyan popénekesek is, mint Bing Crosby felvették Armstrong improvizásiós stílusát és ezután amerikai dzsesszénekes talán nem is énekelt ki tisztán egy dallamot azóta sem.

Az 1920-as évek elején még mindig a tánczenék, az új dalok és a show-szerű dallamok voltak népszerűek. Egy kürtjátékos ezeket "Üzletemberek pattogó zenéjének" nevezte. Azonban azok a zenészek, akiknek biztos állásuk volt, sokat játszottak ugyanabban a társaságban ettől sokkal messzebbre mentek. A Cotton Club-beli Ellington zenekar és a több Kansas City-beli zenekarból alakult Count Basie band fémjelzik ezt az időszakot.

A szórakoztatóiparban a merevség a faji elkülönítés tekintetében egyre kevésbé volt jellemző. Azok a fehér zenészek, akik igyekeztek zenéjüket az orthodox tirmusokhoz illeszteni elkezdtek feketéket felvenni a zenekarba. A 30-as évek közepén Benny Goodman felvette a zongorista Teddy Wilson-t, vibrafonon játszó Lionel Hampton-t és a gitáros Charlie Christian-t. Ebben az időben volt a szving és a big band music népszerűsége a csúcson sztárt csinálva többek között Glenn Miller-ből és Duke Ellington-ból. A korszak népszerű stílusa a szving, amit szinte minden zenekar játszott több kevesebb dzsessztartalommal.

A szving fejlődését úgy is nevezik, hogy a "blues átugrása", mivel részben előrevetíti a rhythm and blues és a rock and roll stílusokat. Itt nagyzenekarok helyett inkább kisebb combo-k játszották a felgyorsított klasszikus blues-os akkordokat. Egyik ismert fajtája a boogie-woogie, amelyet egynyolcados ritmussal játszottak a szokásos egynegyedes helyett. A kansas-i Big Joe, aki a 20-as években még a Count Basie-hez hasonó szving zenekarokban játszott lett a boogie-woogie sztár a 40-es évekre, majd az 50-es években a rock and roll úttörője lett a Shake, Rattle and Roll című számával. A másik jelentős személy, aki a dzsesszből lépett át a rock and roll-ba Louis Jordan, aki szaxofonon játszott.

Oldal: Az 1930-astól az 1950-es évekig
Micheal Joseph Jackson a POP Királya és mestere (The Kings Of Pop)1958-2009 - © 2008 - 2024 - gerende.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat